Sodrásban...
(Gondolatok a természetről)
Ha úgy érzem, hogy nagy a nyomás
és csendre, nyugalomra vágyom,
útra fel, irány a szabadba!
indulok máris, kerékpáron.
Mágnesként vonz, hív a természet,
a múltban gyökeret vert jelen,
Környebánya, Munkáséri tavak,
egy helyszín, egy régi szerelem.
Egy hely ahol jól érzem magam,
legyek e tavak körül bárhol,
szemtől-szemben a természettel,
távol a nagyvilág zajától.
Megérint a vadregényes táj,
motivál egy lelkes kis csapat,
megihlet és alkotni késztet,
minden itt eltöltött pillanat.
Horgásztárs! Egy húron pendülünk,
az vagyok én is, mint ami te,
a szenvedélyek megszállottja,
az élővilág szerelmese.
Emlékek jutnak az eszembe,
arcok, élmények, villanások,
a türelmes órák jutalma,
az örömteli nagy fogások.
Szemem már a jövőbe tekint,
lesznek-e ilyen szép tavak,
lesznek-e még árnyat adó fák,
virágok, vadak és madarak?
Mondhatjuk-e még unokánknak,
mint manapság, ha kezünkre száll:
Nézd ezt a pöttyös kis teremtményt!
ő volna a katicabogár.
Elképzelt rémképek törnek rám,
kivágott erdők, kopár hegyek,
dönt az ember, a csúcsok-csúcsán,
mint Olimposzon az istenek.
Óh, te evolúciós trónus.
az ember észlény, folyton tervez,
emitt, csodás dolgokat alkot,
másutt könyörtelenül elvesz.
Tevékenység, felélni mindent,
ami a természetben adott,
hiába: a szükséglet, a lét,
határozza meg a tudatot.
Ne várjunk jót a természettől,
ha önmagunk nem teszünk érte,
a szaporodó baljós jelek,
választ sejtetnek a miértre.
A megoldás a kezünkben van,
a tér és az idő is adott,
újra kell gondolni az ember
és a környezet kapcsolatot.
Szükség van a természetre,
óvni kell mindent, ahol élünk,
hagyatékunk a jövő felé,
a mi közös felelősségünk.
Kovács Ferenc
Tatabánya, 2007. április 05.